Másfél éves volt, amikor szülei elmondása szerint megkedvelte a galambokat. Apjának és keresztapjának is voltak galambjai. Általános iskolás korában már idős galambászok társaságába járt, akik kiállításokra, galambász összejövetelekre vitték és egyenrangú partnerként kezelték.

A gimnáziumi osztályterem ablakából egész délelőtt figyelte a környékbeli galambászok köröző falkáit, délután pedig – amikor csak tehette – sietett a galambászokhoz. Tanulni.

Első gyűrűs postagalambjait másodikos gimnazista korában vásárolta, harmadikos korában már eredeti Anker galambja is volt. Abban az időben az egyesület 220 km-ig röptette a fiatal galambokat, de ő, az ifjú titán 300 kilométerre is elküldte galambjait, úgyhogy a fél egyesület az udvarukon várta a hiánytalanul megérkező madarakat. Mivel ezek Anker-galambok utódai voltak, a hír eljutott Anker Alfonzhoz, aki meghívta Kaposvárra egy – később több – látogatásra a fiatalembert.

Felsőfokú tanulmányait Debrecenben kezdte, ahol nagyon színvonalas galambász élet volt akkoriban. Különösen Szentesi Károlytól lehetett sokat tanulni, de itt kötött életre szóló barátságot Bajusz Istvánnal és dr. Nagy Lehellel, valamint a később „udvari fotós” Pintér Lacival is. Közben állandó kapcsolatban volt Anker Alfonzzal olyannyira, hogy tanulmányait Kaposváron folytatta.
Amíg tanult, saját galambjaival nem tudott versenyezni, viszont genetikai ismeretei rohamosan fejlődtek, így társtenyészetet alkottak Szerencsen Erdélyi Bertalannal. Húsz éven át voltak első osztályú tenyésztők.

Kaposváron, a főiskola területén volt az Anker-tenyészdúc és a kollégium, bent a városban a versenydúc. Kitűnő galambok – Hajrá, Hullám, Vodka, Fruzsina, Slézinger –, és nagyszerű galambászok – Katona György, Simon Kálmán, Vajda Gyula, stb. – között élmény volt galambászni. Ez persze nemcsak szórakozást jelentett, tenni is kellett a siker érdekében. Minden versenyre menő galambnak mérték a légzésszámát, vizsgálták a szemét és az izmát, lábának hőmérsékletét és mindezt – érkezéskor is – le kellett írni. Gyakran jöttek látogatók az ország minden részéből, de külföldről is, ehhez a dúcoknak mindig rendben kellett lenni. A mester azt is megmondta, hogy melyik látogatónak milyen sorrendben adják kézbe a galambokat.
Esténként és éjszakánként a kutató osztály irodájában az egész országból beérkező versenylisták alapján különböző országos bajnokságokat számoltak ki. Az Anker tanítványt ekkor már sokan ismerték az országban.

Tanulmányai során a genetika – az örökléstan – állt hozzá legközelebb, ebből a tárgyból időnként a fél évfolyam hozzá járt korrepetálásra, de többször előfordult, hogy a tanár tőle kért galambtenyésztéssel kapcsolatos témákat az előadás során. „Te vérfanatista vagy” – írta egyszer neki a Mester.

És valóban. 1961-ben kezdte a Symons galambok tenyésztését és azt mindmáig – tiszta vérben – töretlenül folytatja. Öt vonal, a vonalakon belül típusok, kétszáz telivér Symons, a lipicai lovak tenyésztési módszere, így soha nem fullad bele a rokontenyésztés csapdájába.

Kaposvári tanulmányainak első szakasza után (később még volt egy három éves képzés) is „Anker-szárnyak” alatt maradt, a főiskola melletti téeszben egy sertéstelepen töltötte a gyakornoki évet és versenyzett az Anker-galambokkal, mivel a Mester nagyon sokat volt bel- és külföldi utakon távol.

Megnősült. Feleségét Anker Alfonz „párosította” hozzá, a házasságkötésnél tanúja Anker Alfonz volt.

A gyakornoki idő letelte után (annak ellenére, hogy a főiskola kutató osztályán munkahelyet ajánlottak neki) hazaköltözött Borsodba. Szülei addigra betegek voltak, segítségre szorultak, segíteni kellett őket, ehhez a közelükben kellett lakni.

Sárospatakon telepedett le és éppen 50 éve azóta is ott lakik feleségével, Marikával.

Természetesen azonnal belevetette magát a Borsod megye galambász közéletébe: versenybizottsági munkát vállalt az egyesületben és a kerületben, ellenőrzéseket tartott a kiugró eredményeket elérő dúcokban és többször aludt a galambszállító IFA alatt dideregve a földön, amikor elkísérte a szállítmányt az első gyűjtőhelytől a csehszlovákiai feleresztési helyre.
Első kitüntetését – legfiatalabb kitüntetettként – a szövetség fennállásának századik évfordulóján, 1982-ben kapta.

Szervezett kiállításokat és egyesülete javára jótékonysági galambárverést, tartott ismeretterjesztő előadásokat és bemutatókat iskolások részére, engedett fel galambokat városi ünnepségeken és esküvőkön, szerepelt rádió- és tévéműsorokban és az Én Zemplénem című könyv egy külön fejezetben emlékezett meg a Galambzsokéról.

A szövetség munkájában évtizedeken át aktívan részt vett. Hat éven át volt a Postagalambsport című országos szaklap főszerkesztője, amikor nyomdai ügyekben Jászberénybe, író-olvasó találkozókra Salgótarjántól Ceglédig „kocsikázott” (természetesen saját költségén és szabadideje rovására). Sok cikket írt, tudósított hollandiai, svájci, német és magyar olimpiáról, bemutatott világhíres tenyésztőket, „különleges” galambász országokat (Svédország, Dánia). Gyakran hívták baráti galambász találkozókra Miskolctól Csongrádig és Jászberénytől Szegedig, ahol mindig megbeszélték a postagalambsport jövőjét is.

A teszttelepi záróversenyek állandó résztvevője volt Kaposvártól Mórahalomig és Hajdúszoboszlótól a Száray Tibor-féle teszttelepig, és persze az országos kiállításokról is mindig tudósított.

Két ciklusban volt az országos választási jelölőbizottság elnöke. Ez is sok szervezést, utazást és szabadidő-elvonást igénylő feladat volt.

Az országos fegyelmi bizottságot három cikluson át vezette. Ez sem volt kis feladat, de szívesen emlékszik vissza, mert még az „ellenségei” is elismerték, hogy a fegyelmi ügyeket mindig korrekten, részrehajlás nélkül vizsgálták meg, és hoztak bennük ítéleteket. Ezt bizonyítja, hogy a harmadik ciklus választásán száz százalékos szavazattal nyerte el a tisztséget.

Mivel a galambok mellett az irodalmat is nagyon szereti, gyakran kérték meg, hogy mondjon verseket egyesületi, kerületi, vagy országos díjkiosztókon, falunapokon, városi rendezvényeken, templomokban, a parlamentben, a Sándor palotában, vagy külföldön – magyarlakta területeken.

Okleveleinek, kitüntetéseinek se szeri, se száma, de a legjelentősebbeket felsorolom:

2004: A Magyar Postagalambsportért Arany Fokozat
2009: A Magyar Postagalambsportért Érdemérem
2015: kitüntetés Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől „A nemzetközi postagalambsportban végzett tevékenységéért”
2019: a Nemzet Galambásza

Édesapja „málenkij robot”-ban halt meg, anyai nagymamája nevelte nagy-nagy szeretettel és ezzel a mondással: „Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.”

Remélem, még sokáig galambász közösségünk és szeretett családja között marad!

Hunyadvári Árpád